Part 1
Van egy dolog, ami mindenki életében megjelenik előbb vagy utóbb. És hogy ez boldogságot fog hozni vagy pedig fájdalmat, azt soha senki sem tudhatja előre. Ahogy azt sem, hogy mikor talál rá az igaz szerelem és mennyit kell várnia, amíg ezt az illető is észreveszi.
Mikor kicsi voltam, megismerkedtem egy nagyon aranyos fiúval, aki mindig mellettem állt. Felvidított, hogyha szomorú voltam, velem örült, hogyha boldog voltam és én is igyekeztem ugyanígy mellette állni. És mielőtt még észre vettem volna, a kis 6 éves énem szerelmes lett.
Most pedig itt állok, majdnem 19 éves fejjel, a nagy betűs élet küszöbén és még mindig ugyanúgy, ha nem jobban szeretem a gyerekkori szerelmemet.
Csakhogy legnagyobb bánatomra, az idő múlásával egyre inkább eltávolodtunk egymástól. A kisfiúból egy fiatal srác lett, akinek a lábai előtt hever az összes nő, és időközben elfeledkezett arról a kislányról, aki ezt látva minden egyes éjjel sírva aludt el, mert félt, hogy elveszíti a legjobb és egyetlen barátját. És jogosan félt....jogosan féltem. Szörnyű volt nap mint nap azt nézni a háttérből, ahogy a legjobb barátom népszerű lesz, én pedig egy kis szerencsétlenség maradtam. Most viszont nem volt ott senki se, hogy elkapjon, hogyha elesek, vagy béna viccekkel próbáljon felvidítani. És habár a tánc segítségével négy remek barátnőre leltem, ez így mégsem az igazi helyzet.
-Yah!! Kim Min Ji!! Várj már meg!! Hallod?!- elmélkedésemből az említett személy hangja zökkentett ki. Rögtön megtorpantam és hátra fordultam.- Yah...mhé...ért nem hallod, hogy..szó..szólok?- kérdezte, mikor lihegve megállt előttem. Miután a térdére támaszkodva kifújta magát, felegyenesedett és kérdő tekintettel nézett rám.
-Bocsi...a gondolataimba voltam merülve.- eleinte gyanakodva nézett rám, majd közelebb lépett hozzám és magához ölelt. Az egyik kezével a fejemet simogatta, a másikkal a derekamat fogta, ezzel elérve, hogy teljesen elvörösödjek.
-Min Ji-yah...miért érzem úgy, hogy kerülsz engem?- a hangjában egy kis fájdalom csengett, de ez még csak meg sem közelítette azt a fájdalmat, amit én éreztem.
Te, idióta!!! Nem is kerüllek!! Te vagy az, aki egyre inkább eltávolodik tőlem...én pedig semmit sem tehetek ez ellen...Mégis hogy nézne ki az, hogyha a suli egyik legmenőbb srácával mászkálna egy hozzám hasonló lány? Mindenki kiröhögne és azt hinné, hogy beléd szerettem...ami igaz, de erről senkinek sem kell tudnia, legfőképpen neked nem...
*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*
Az buszról leszállva megtorpantam. Ha most nem találok ki gyorsan valamilyen indokot, hogy miért kell berohannom az iskolába, akkor nagyon nagy bajban leszek és tuti, hogy szégyent fogok hozni arra, akit mindennél jobban szeretek.
-Yah, Lee Chan Hee!!- mindketten a hang irányába fordultunk. Hát persze, a Teen Top. A suli legmenőbb bandája, melynek Chan Hee is szerves része. Ha Teen Top felbukkan, akkor jön az őrült, sikítozó sereg is. És éppen ezért odavetettem egy gyors szia-t Chan Hee-nak, majd meghajoltam az akkor odaérő bandatagok előtt majd sietve berohantam a suliba, nem törődve azzal, hogy legjobb barátom a nevemet kiáltozza.
Amilyen gyorsan csak tudtam, befutottam a legközelebbi mosdóba és magamra zártam az egyik WC ajtaját. Fogalmam sincs, hogy meddig fogom én ezt bírni. Ha az így megy tovább, akkor előbb-utóbb megőrülök, vagy pedig kitör belőlem a viselkedésem oka. És nagyon jól tudom, hogy valahogy mindenféleképpen el fogom veszíteni a legjobb barátomat...
-Láttátok azt a csajt?
-Ja...mit képzel ez magáról?
-Az a lúzer csak egy mocskos, senkiházi kis lúzer!! Ha már ChunJi oppa szól neki, akkor oda kéne mennie és hálásnak lennie, hogy oppa egyáltalán ránézett!!
-Ha megtalálom ezt a ribancot, akkor úgy megtépem, hogy azt is megbánja, hogy világra jött!!- remek...ha figyelek Chan Hee-ra, az a baj, ha nem, akkor meg az...szerencsére hamar kimentek, így én is elmenekülhettem. A telefonom hirtelen rezegni kezdett a kezemben. Chan Hee küldött egy üzenetet, ami semmi jót sem sejtetett számomra, hisz csupán annyit írt, hogy
"Nem tudnánk beszélni órák után a szekrényeknél? Nagyon fontos lenne..." Miért van olyan érzésem, hogy ebből semmi jó sem fog kisülni?
*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*
Idegesen üldögéltem az utolsó órámon, egyáltalán nem tudtam figyelni. Idegesen kopogtattam a körmömmel a padon, és valószínűleg jelenleg én vagyok az egyetlen a suliban, aki nem várja a kicsöngetést.
Vajon miről akarhat beszélni velem Chan Hee? Miért van olyan érzésem, hogy ez a beszélgetés mindent meg fog változtatni?
Kicsöngetéskor egy hatalmasat sóhajtottam, majd a szekrényem felé vettem az irányt. Mikor megpillantottam ott Chan Hee-t, megtorpantam és elgondolkodtam.
Mondhatom azt is, hogy valami nagyon fontos dolog közbejött vagy hogy nem láttam az üzenetet. De mi van akkor, hogyha ez egy életbevágóan fontos dolog? Mintha megérezte volna, hogy ott vagyok, az irányomba fordult és egy halvány mosoly kíséretében megindult felém.
-Szia...
-Szia...szóval..miről is szerettél volna beszélni velem?- egy hatalmasat sóhajtott, majd belekezdett.
-Figyelj, Min Ji. Nem tudom, hogy mi van veled mostanában, de nagyon fura vagy. Folyton elkerülsz és nem csak az iskolában.
-És azt hiszed, hogy nincs meg a megfelelő okom, hogy miért viselkedek így?!-szóval erről akart beszélni. Remek...Hogy fogom én ezt most kimagyarázni? Nem elég, hogy mindennapossá vált a megalázásom, még ő is kezdi.- Azt hiszed, hogy ok nélkül, és unaloműzésből kerüllek?
-Nem. Ismerlek annyira, hogy tudjam, hogy itt valami nagyon nincs rendjén. De hogyha nem mondasz semmit, akkor nem tudok segíteni rajtad, pedig tudod, hogy én mindig melletted állok.- ez volt az a pont, ahol elszakadt az a bizonyos cérna, és kitört belőlem az összes feszültség, kétségbeesés, fájdalom, félelem, elhagyatottság.
-Te komolyan azt hiszed, hogy tudsz rajtam segíteni?! Ez vicces....éveken keresztül észre se vetted, hogy mi a bajom. Túlságosan is el voltál foglalva a haverjaiddal és a hírneveddel...
-Ez nem igaz!!
-De igenis az! Azt akarod, hogy elmondjam, hogy mi a bajom? Hát jó, megteszem, de ne feledd, hogy te kérted!! Utálom, hogy TE távolodtál el tőlem! Utálom, hogy már sosem lógunk úgy együtt, mint régen! Utálom, hogy már semmi sem a régi!- könnyeim utat törtek maguknak, de folytattam. Most az egyszer elmondom neki, hogy mi a bajom, utána pedig el fogok tűnni az életéből...örökre, hiszen ha én magamtól nem tenném meg, akkor ő kér meg rá, és azt nem hiszem, hogy túlélném.- Utálom, hogy amíg te boldogságban éled napjaidat a haveri körödben és a lányok gyűrűjében, addig én az életben maradással küzdök mindennap az iskolában. Nem te vagy az, akinek nincs egy barátja sem, hanem én! Nem te vagy az, akit mindennap megaláznak és megvernek, hanem én! És rohadtul nem te vagy az, aki kiskorunk óta szerelmes a gyerekkori barátjába, hanem én!! Sose vetted észre, hogy ott vagyok a hátad mögött?-nagyon jól tudtam, hogy innen már nincs visszaút. Elveszítettem Chan Hee-t...- Komolyan olyan nehéz lett volna, akár csak egy picit is kilépni az egoista világodból és észrevenni, hogy amíg minden csaj csak is hírneved miatt akar veled lógni, addig én ott voltam a hátad mögött? Én, aki feltétel nélkül, és az életénél is jobban szeret? Én, akinek fájt látni, hogy a barátja távolodik tőle? Én...egy cseppet sem akarok önző lenni. Nem várom el, hogy folyton velem legyél, de nem tudtál volna...csak egy kicsit...csak...egy kicsit...- kezdtem és a mondat végére mélyen szemeibe néztem.- többet törődni velem? Csupán annyi kellett volna, hogy egyszer-kétszer megkérdezed, hogy hogy vagyok vagy rám mosolyogsz...de...sajnos te még erre sem voltál képes. Magamra hagytál, pedig megígérted, hogy mindig mellettem leszel, még akkor is, hogyha én már utállak!!- szabályosan zokogtam. De ki kell bírnom...még néhány mondatba öntött érzés és gondolat, és utána végre kifuthatok a világból vagy elnyelhet a föld.- Csakhogy ez sosem fog megtörténni. Én beléd szerettem, te pedig megváltoztál és magamra hagytál. De nyugi, ezek után nem kell velem törődnöd. Eltűnök az életedből...és...ha egyszer mégiscsak újra összefutnánk, akkor már egy teljesen új ember leszek, és habár ugyanúgy foglak téged szeretni, mint bármikor máskor, képes leszek ezt elrejteni...úgyhogy...szia...- miután ezt kimondtam, pillanatok alatt hátat fordítottam neki, és zokogva rohanni kezdtem és meg sem álltam a táncstúdióig. A lányok pont szembe jöttek velem a folyosón, én pedig a karjaikba vetettem magam és kisírtam minden bánatomat, miközben végig Chan Hee nevét mondogattam.
Part 2
ChunJi pov.:
Van egy dolog, ami mindenki életében megjelenik előbb vagy utóbb. És hogy ez boldogságot fog hozni vagy pedig fájdalmat, azt soha senki sem tudhatja előre. Ahogy azt sem, hogy mikor talál rá az igaz szerelem és mennyit kell várnia, amíg ezt az illető is észreveszi.
Mikor kicsi voltam, megismerkedtem egy nagyon aranyos lánnyal, aki mindig mellettem állt. Felvidított, hogyha szomorú voltam, velem örült, hogyha boldog voltam és én is igyekeztem ugyanígy mellette állni. És mielőtt még észre vettem volna, a kis 6 éves énem szerelmes lett.
Most pedig itt állok, majdnem 19 éves fejjel, a nagy betűs élet küszöbén és még mindig ugyanúgy, ha nem jobban szeretem a gyerekkori szerelmemet.
Csakhogy ma egy olyan dolog történt, ami miatt elveszítettem őt. Még mindig itt állok a folyosó kellős közepén és Min Ji szavai még mindig lesokkolnak.
Tényleg ennyire nem figyeltem oda rá? Sose láttam őt még ennyire kiborulni. Hogy lehettem ekkora idióta, hogy nem vettem észre, hogy mennyire szenved?! Ő az, aki mindig mellettem állt és mindenben támogatott, én meg így hálálom meg? Szánalmas vagyok...
A suliból rögtön Min Ji háza felé vettem az irányt. Most mindennél jobban beszélni akartam vele. El akartam neki mondani, hogy mennyire sajnálom a viselkedésemet és, hogy szeretném helyrehozni. És legfőképpen azt akarom neki elmondani, hogy szeretem őt és, hogy túl fontos számomra ahhoz, hogy elveszítsem. A háza elé érve rögtön az ablakát kerestem. Egyáltalán nem égett ott a lámpa. Majd hirtelen kinyitódott az erkély ajtaja, amin Min Ji lépett ki, én pedig bepánikolva azonnal a falhoz simultam. Nem szólt egy szót sem, de így is hallottam, hogy zokog. Olyan fájdalom mardosta a szívemet, amilyet még sosem éreztem. Hirtelen olyan hangot hallottam, mintha valaki eltépett volna valamit, majd egy ajtócsapódást. Felnéztem az erkélyre, de Min Ji már nem volt ott. Hatalmasat sóhajtva, a sorsomba beletörődve indultam el, mikor ráléptem valamire. Mikor megláttam, hogy mi volt az, térdre rogytam és utat törtek maguknak a könnyeim. Most már tuti, hogy elveszítettem őt...
Még akkor is ezen gondolkodtam, mikor a srácokkal közös lakásunkba hazaértem. lehajtott fejjel mászkáltam és semmi sem érdekelt. Illetve, de. Valahogy helyre kell hoznom ezt a dolgot Min Ji-vel. Nem akarom őt elveszíteni...szörnyen fontos számomra. A nappaliba belépve a srácok izgatottan felugrottak a kanapéról.
-Na, hogy ment? Bevallottad neki, hogy szereted?- csupán megráztam a fejemet L.Joe kérdésére.- Hát akkor? Mégis mi történt? Mondd már el!
-Azt hiszem, hogy...nem....biztos vagyok benne. Elveszítettem egy számomra nagyon fontos személyt.- nyögtem ki végül és éreztem, hogy egy könnycsepp hullik végig az arcomon.- Észre se vettem, hogy mennyire szenved. Ti tudtátok?- kérdeztem rájuk emelve tekintetemet.- Ameddig én tök jól éltem az életemet, addig szegény Min Ji-t nap mint nap megalázták és bántották. Hogy lehetettem ekkora barom, hogy észre se vettem mennyire szenved?! És most tuti, hogy utál és teljes mértékben megértem.- elővettem a farzsebemből a Min Ji által kettétépett közös fotónkat, amire ráléptem a házunk előtt.
A kép tavaly nyáron készült, amikor egyik alkalommal Min Ji átjött hozzánk. Annyira megtetszett neki a kép, hogy utána mikor hazaért, rögtön rászerkesztett egy-két apróságot. Emlékszem, hogy mikor átadta a nekem szántat, mennyire csillogott a szeme. Olyan gyönyörű volt...
-És most akkor mi lesz?- kérdezte C.A.P
-Fogalmam sincs...- mondtam egy hatalmas sóhajtás kíséretében, majd leültem a kanapéra és a kezeimbe temettem arcomat. Valahogy el kellene mondanom neki mindent.
-Nekem van egy ötletem.- szólalt meg Ricky, miközben leült mellém.
-Hallgatlak.- remélem, hogy valami használható ötletet mond majd..
-Jövő tanév elején lesz lehetőség fellépni. Felléphetnénk egy olyan dallal, ami arról szól, hogy elvesztettél egy számodra fontos embert.- hmm...nem is rossz ötlet.
-Azt is tedd hozzá, hogy mennyire szerelem bolond vagy és hogy ezzel már a haverjaidat is az őrületbe kergeted.- szólalt meg a nappaliból Niel.- De komolyan. Rohadtul idegesítő éveken keresztül a sóhajtozásaidat hallgatni és azt, hogy bárcsak lenne merszed elmondani Min Ji-nek, hogy mit érzel iránta.- reagálásképpen egy párnával a kezemben odamentem hozzá és el kezdtem püfölni. Viszont...lehet, hogy ezt is bele kéne tenni a dalba.
-Ha esetleg biztosra akarsz menni, akkor a közös képeteket be lehetne rakni a háttérbe.- mondta a kanapén elnyúlva ChangJo.- Akkor tutira tudni fogja, hogy neki énekelsz.
-Arra nem gondoltál, hogy mi lesz akkor, hogyha ezért megint meg fogják alázni?- teljesen jogos volt L.Joe kérdése.
-Meg akarom védeni őt attól, hogy bántsák, nem pedig még több okot adni rá.
-Oké, csak egy ötlet volt.
-De attól még adhatunk neki utalásokat.- mondta sejtelmesen Niel.- Például elküldhetjük majd neki a dalt és majd mondjuk néhány órával később ráírunk, hogy "bocsi, félrement az üzenet". Vagy akár járkálhatnánk a környékén a dalt énekelve.- Megmosolyogtam, hogy mennyire segítőkészek a srácok. Hálás voltam nekik, hogy így támogatnak.
Attól a naptól kezdve mindig gyakoroltunk, még nyáron se hagytunk ki egy napot se. A srácok tudta nélkül pedig magánakcióba kezdtem. Mindennap írtam egy sms-t Min Ji-nek, hogy érdeklődjek felőle. Ha reggel tudtam csak írni neki, akkor megkérdeztem, hogy hogyan aludt, ha pedig csak este értem rá, akkor megkérdeztem, hogy milyen volt a napja, de sajnos sosem válaszolt...még annyit sem írt, hogy hagyjam békén.
De nem adom fel. Bármit megteszek azért, hogy beszélhessek vele.
*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*
Néhány hónappal később, az új tanév kezdetekor:
Min Ji pov.:
-Na, csajok, akkor készen vagytok?- kérdeztem izgatottan, hiszen most először fogunk az utcán fellépni. Az elmúlt időszakban So Hyun, Ji Yoon, Ga Yoon és Ji Hyun voltak azok, akik végig mellettem álltak és igyekeztek elfeledtetni velem Chan Hee iránti érzéseimet. Igaz, hogy nem sikerült nekik, de azért nagyon hálás vagyok, hogy a "visszatérésem"-ben segítenek. El akarom érni, hogy Chan Hee megbánja, hogy magamra hagyott. Olyan lánnyá akarok válni, akit sosem kaphat meg. Változtattam a külsőmön és az emberekhez való hozzáállásomon is. Nem fogom hagyni, hogy néhány idióta alak megalázzon!
-Gyertek, menjünk!- szólt Ji Hyun, mi pedig engedelmeskedtünk a leader-nek és felléptünk a színpadra és gyorsan beálltunk a megfelelő pózokba. Mivel ma van az új tanév kezdete, ezért ilyenkor bárki, aki előtte feliratkozott felléphet az egész suli előtt. Mondhatni szerencsének, a suli, ahova a csajok eddig jártak, fel lett vásárolva az én sulim által, így az összes ottani diák átkerült ide. Ennek örömére egész nyáron gyakoroltunk, hogy felléphessünk ma. És volt olyan hatalmas mázlink, hogy leader-ünk pont a Teen Top előtt iratkozott fel, így még nagyobb esélyem van a visszavágásra. Főleg, hogy a csajok betanították a dalunk fanchantját néhány embernek, akik ott vannak a közönség soraiban, és amiért nagyon hálás vagyok a csajoknak, hogy hagyták, hogy a dalunk előtt legyen egy kis szóló részem, ami alatt ők és a beépített emberkék a nevemet fogják kiabálni. Így esélytelen, hogy egy bizonyos személy ne figyeljen fel rám!
Miután befejeztük a fellépésünket, következett a bemutatkozás, amit minden egyes banda megcsinált.
-Váó~!! Hát ez aztán remek volt!!- jött oda két évfolyamtársam, akik most műsorvezetők voltak.- ínagy tapsot kérünk ennek az öt tehetséges és gyönyörű lánynak!!
-Annyeonghaseyo~! Mi vagyunk a 4Minute!!- kiáltottuk közösen, majd meghajoltunk, majd szépen egyesével bemutatkoztunk és elmondtuk a bandában betöltött szerepünket, majd a srác műsorvezető, Im Hyun Sik, magához ragadta a szót.
-Melyikőtök volt az, aki az elején szólót táncolt?- nagy vigyorral az arcomon felemeltem a kezemet.- Egyszerűen nagyszerű volt!! A rappelésről már nem is beszélve!!!
-El ne ájulj!- szólt poénkodva a lány műsorvezető, Nam Hye Rin.
-De most miért?- kezdte nyafogva Hyun Sik.- Tök jó volt! Esküszöm, hogy mostantól kezdve a rajongód vagyok!
*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*
Miután lejöttünk a színpadról egy csomóan gratuláltak nekünk, még a Teen Top is odajött. Csakhogy engem egy pillanat alatt elrángatott L.Joe.
-Megkérhetlek valamire?- kérdezte.
-Az attól függ, hogy mi lenne a kérésed.
-Nem nagy dolog. Csupán arra kérlek, hogy maradj itt az előadásunk alatt és nagyon figyelj oda ChunJi részére.- az említett személyre néztem, és minthogyha folyamatosan engem figyelt volna, majd rám mosolygott.
Htá...úgy látszik, hogy ő is változtatott a külsején nem csak én...míg én narancssárga hajkoronával mászkáltam nap mint nap, úgy látszik, hogy ő addig bevörösödött. Olyan volt, minthogyha lángolna a feje, de nagyon jól állt neki...vagyis...
-Már miért figyelnék oda Chan Hee részére?-kérdeztem ismét L.Joe felé fordulva.
-Azért, mert neked szól. Ő írta meg az egész dalt, és csakis miattad.- már éppen kérdezni akartam, hogy miért, de a színpadra szólították a srácokat.- Kérlek, Min Ji! Ez nagyon fontos lenne.-beleegyezően sóhajtottam, majd miután ő is felrohant a színpadra, a csajokhoz mentem, és együtt leültünk a nagy tv elé, amin keresztül a fiúk fellépését néztük.
Vajon...miért kell odafigyelnem Chan Hee részére? Mondani fog valamit, amit nekem szán, vagy mi?
Feszülten figyeltem, mikor az ő része jött...de egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ezt akarja nekem üzenni. Az nem lehet!!
Part 3
Min Ji pov.:
-Már miért figyelnék oda Chan Hee részére?-kérdeztem ismét L.Joe felé fordulva.
-Azért, mert neked szól. Ő írta meg az egész dalt, és csakis miattad.- már éppen kérdezni akartam, hogy miért, de a színpadra szólították a srácokat.- Kérlek, Min Ji! Ez nagyon fontos lenne.-beleegyezően sóhajtottam, majd miután ő is felrohant a színpadra, a csajokhoz mentem, és együtt leültünk a nagy tv elé, amin keresztül a fiúk fellépését néztük.
Vajon...miért kell odafigyelnem Chan Hee részére? Mondani fog valamit, amit nekem szán, vagy mi?
Feszülten figyeltem, mikor az ő része jött...de egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ezt akarja nekem üzenni. Az nem lehet!!
Azóta eltelt vagy egy hét, de én még mindig nem hiszem el az egészet.
Mégis hogy üzenhetne Chan Hee nekem olyat, hogy elvesztett egy fontos személyt és most megbánta? Várjunk csak...hogy ez eddig nem jutott eszembe!! Hát persze! Így már van értelme! De ha ez az igazság, akkor meg nem értem, hogy miért arról énekelnek a srácok, hogy szerelem-bolondok? Akkor hogy jön ez ide? Lehet, hogy nem is nekem énekelte? De akkor meg minek mondta azt L.Joe, hogy figyeljek Chan Hee részére?...Talán...azért mert Chan Hee, vagyis Chunji beleszeretett egy lányba és ezzel a dallal üzent neki, nekem meg azt akarja ezzel mondani, hogy hagyjam őt békén, mert már mást szeret? De hát ennek sincsen értelme, mivel egész nyáron nem is léptem vele kapcsolatba...
A további elmélkedésemet az zavarta meg, hogy hogy megérkeztem a családi boltunkhoz és megpillantottam valakit lehajtott fejjel a lépcsőn ülni.
ChunJi pov.:
Már vagy egy hét eltelt a fellépésünk óta, de még mindig nincs semmi hír Min Ji-ről. Mármint azt hittem, hogyha meghallja a dalt, akkor majd szóba fog velem állni és akkor elmondhatom neki az érzéseimet. Csakhogy nagy ívben elkerült engem és a srácokat is, de legfőképpen L.Joe-t.
Vajon mit mondhatott neki a fellépés előtt, hogy ennyire elkerüli még őt is?
Egy hatalmas sóhajtás kíséretében felkeltem az ágyamról és felöltöztem. Úgy döntöttem, hogy akcióba lendülök. Nem akarok tovább várni. A lakásból kilépve első utam Min Ji-ék házához vezetett. Min Ji és a szülei Seoul Hanok-kerületében laknak. Mindig is szerettem itt lenni, egyrészt Min Ji miatt, másrészt, mert gyönyörűnek találtam ezt a környéket és olyan volt, minthogyha az ember egy másik korba lépett volna.
A házhoz érve nagy levegőt vettem és csöngettem, de sokadjára sem nyitottak ajtót. Ekkor eszembe jutott, hogy mit is szokott mondani Min Ji
"Hogyha senki nem nyit neked ajtót, akkor ugorj le a boltunkba, ott tuti, hogy megtalálsz minket." Emlékszem, hogy mennyire ragyogott az arca, mikor ezt mondta...miket beszélek, hiszen ő mindig is mosolygott, szinte sose láttam őt sírni. Kivéve persze a múlt tanév végén, és akkor, amikor megismerkedtünk.
*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*
-Omma! Lemehetek a játszótérre?- kérdezte egy 6 éves, mindenki által aranyosnak titulált kisfiú az édesanyjától.
-Kivel mész le?- a kisfiú erre a kérdésre elszontyolodott. Sosem volt jó barátkozásban. Általában távolról figyelte, ahogyan a többiek boldogan játszadoznak együtt. Édesanyja megenyhült kisfia arcát látván, majd egy fejsimogatás és egy "vigyázz magadra" felszólítás után útjára engedte őt. A kis Chan Hee mikor leért a játszótérre, nem talált ott senkit...legalább is először ezt hitte. Már éppen elindult volna hazafelé, mikor pityergés hangja ütötte meg a fülét. Eleinte csöndben fülelt, majd megindult a hang irányába. Mikor közelebb ért látta, hogy egy kislány ült a hintán, miközben sírva barackot evett konzervből. Chan Hee általában nem ment oda, hogyha másokat sírni látott, mert úgy gondolta, hogy ez nem az ő dolga. Most viszont mégis odament és leguggolt a pityergő kislány előtt. Kinyújtotta a kezét és simogatni kezdte a kislány fejét, aki meglepődve hagyta abba a sírást, hiszen hozzá volt szokva, hogy senki nem törődik azzal, hogyha ő sír.
-Ne sírj!- mondta egy bátorító mosoly kíséretében a kis Chan Hee, mire a kislány rögtön letörölte a könnyeit.- Hogy hívnak?
-Kim...Min Ji.- felelte bátortalanul a kislány.
-Szia! Én pedig Lee Chan Hee vagyok.- ő is meglepődött saját magán, hiszen sosem próbált meg másokkal barátkozni, de úgy érezte, hogy Min Ji más, mint a többiek.- Miért sírtál?- kérdezte meg, miközben leült a kislány melletti hintára.
-Mert nincs egy barátom se. Senki se akar játszani velem.- mondta sírásra álló szájjal a kislány.
-Képzeld, velem se. Nekem sincsenek barátaim.- a kis Min Ji érdeklődéssel pillantott a kisfiúra.
-Kérsz barackot?- kérdezte Min Ji, miközben felszúrt a villájára egy darabot és Chan Hee felé nyújtotta, aki mosolyogva fogadta el a felé nyújtott gyümölcsöt.- Chan Hee...akarsz a barátom lenni?- az említett boldogan bólintott, majd megragadta a kis Min Ji kezét és sétálni indultak. Útközben rengeteget beszélgettek és nevetgéltek. Amerre jártak, mindenki megmosolyogta őket, hogy milyen aranyos kis párt is alkotnak. Chan Hee nagyon udvariasan hazakísérte Min Ji-t.
-Megígéred, hogy mostantól barátok leszünk?- kérdezte a kislány a kisfiú felé fordulva, aki válaszul csak megölelte.
-Ígérem, hogy mindig melletted leszek...még akkor is, hogyha te már utálni fogsz.
-Sosem foglak téged utálni, Chan Hee.- mondta mosolyogva Min Ji, majd viszonozta az ölelést. Miután elbúcsúztak, Chan Hee szökdécselve és dudorászva ment haza. Édesanyját meglepte kisfia viselkedése, és mikor rákérdezett, a kis Chan Hee csak ennyit felelt.
-Szereztem magamnak egy barátot. És úgy érzem, hogy Min Ji nagyon fontos lesz a számomra.
Attól a naptól kezdve Chan Hee mindennap átment Min Ji-hez és együtt játszottak és nevetgéltek, és egy kis idő elteltével elválaszthatatlanok lettek...
*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*
Időközben megérkeztem a bolthoz. Min Ji anyukája éppen egy kinti asztalt törölgetett, mikor megpillantott.
-Chan Hee! Hogy én milyen régen nem láttalak téged! Hogy megnőttél, és milyen jóképű lettél!- mondta miközben megölelgetett.- Min Ji nincs itthon, elment sétálni.
-Ho..Honnan...
.Hogy honnan tudom, hogy őt keresed?- bólintottam, mire mosolyogva válaszolt.- Ugyan-ugyan. Hát nem egyértelmű? Akármikor erre jársz, mindig őt keresed. De mondd csak, Chan Hee. Minden rendben? Mármint Min Ji semmit nem mond, folyton csöndben van és csak bámul maga elé. Olyan mint egy zombi.
-Nos, nincs minden rendben, de éppen ezért vagyok itt. Rosszat tettem Min Ji-vel és szeretném helyrehozni.- ő pedig csak megértően bólintott, majd mondta, hogy szerinte Min Ji nemsokára hazaér, várjam meg nyugodtan. És pontosan így is tettem. Leültem a bolt bejáratánál a lépcsőre és fejemet az öklömön támasztva vártam.
-Hát te meg mit keresel itt?- Min Ji hangja zökkentett ki. Ott állt tőlem néhány lépésnyire, meglepett arckifejezéssel.
-Miattad vagyok itt.- feleltem, miközben felálltam és leporoltam magamat. Lassan elindultam felé, hogy megöleljem, de ő ellökött magától.
-Kérlek, ChunJi, menj el innen.- meglepetésemben megtorpantam.
ChunJi? Mégis mióta hív ő így?
-Nem megyek el. Hiszen megígértem, nem igaz? Mindig melletted leszek, még akkor is, hogyha te már utálsz.- eléggé meglepődhetett, hiszen az eddig mellei alatt összefont kezeit leengedte a teste mellé. Újra elindultam felé, de ezúttal egyáltalán nem akadályozott meg se szóval, se tettel, így végre meg tudtam ölelni.- Mit szólnál hozzá, hogyha sétálnánk egyet? Közben ígérem, hogy elmondok neked mindent.
-És mégis mi mindenre gondolsz?- kérdezte, miközben kibontakozott az ölelésemből és elindult lefelé az utcán. Gyorsan követtem és olyan közel mentem hozzá, amennyire csak tudtam.- Csak mert én nem akarok semmit sem megbeszélni veled.
-Akkor meg mégis minek indultál el?- kérdeztem, mire megtorpant, én pedig beleütköztem.
-Mert eszembe jutott valami...- mondta kissé hűvösen, majd hátat fordított nekem és elindult. Meg sem állt, egészen addig, míg el nem ért egy kis közérthez, ahova be is ment. Én úgy döntöttem, hogy inkább kint megvárom. Nem sokkal később ki is jött két kis konzervdobozzal és egy villával a kezében, majd ismét megindult.- Most egész végig úgy fogsz követni, mint egy kiskutya, vagy ki is nyögöd végre, hogy miért vagy itt?- kérdezte, mikor megérkeztünk az úti célunkhoz, ami nem más volt, mint egy játszótér. Min Ji leült az egyik hintára, és el kezdte eszegetni a konzervek tartalmát, ameddig én nosztalgiáztam egy sort.
-Itt ismerkedtünk meg.- mondtam, miközben ismét felidéztem magamban az emléket. Min Ji kezében megállt a villa, és csodálkozva nézett rám.- És akkor is ugyanígy konzerv-barackot ettél.- mondtam mosolyogva, majd odaültem a mellette lévő hintára.- Attól a naptól fogva rengeteg időt töltöttünk itt, emlékszel?
-Igen...mindenre emlékszem.
-Én is emlékszem mindenre, Minnie- erre felkapta a fejét és mérgesen rám nézett. Kicsiként is utálta, hogyha így hívom. Úgy gondolta, hogy a beceneve megegyezik a Mickey egér mesében levő lány egérével. Szinte hallom a fejemben, ahogy azt mondja, hogy...
-Nem vagyok egér! Ne szólíts így!- meglepődötten felé fordultam, majd felfújt, duzzogós arcát megmosolyogva átkaroltam a vállát.- Utálom, amikor így szólítasz, Channie!
-Mi a...hé!!! Tudod, hogy ezt utálom!
-Én is utálom, ha Minnie-nek szólítasz!
-De hát annyira illik rád.- mondtam, miközben megcsíptem az arcát.- Olyan kis cuki vagy így.- válaszképpen kinyújtotta rám a nyelvét, mire én nevetve magamhoz öleltem. Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve megfogtam Min Ji kezét, és el kezdtünk a környéken sétálni. Amerre jártunk, mindenki mosolyogva figyelt minket.- Ez most pont olyan, mint mikor először hazakísértelek. Akkor is ugyanígy mindenki megmosolygott minket.
-De az teljesen más volt, mint most.- mondta Min Ji lehajtott fejjel.- Akkor még barátok voltunk.- hirtelen megtorpantam.
Itt az idő, Lee Chan Hee! Valld be, hogy mit is érzel iránta.
-Igazad van.- mondtam, miközben magam felé fordítottam Min Ji-t a vállánál fogva.- Akkor még barátok voltunk, de azóta rengeteg minden változott. Felnőttünk és elkezdtünk eltávolodni egymástól. Csakhogy én ezt nem akartam. Nem akartam, hogy csupán csak elsétáljunk egymás mellett a suli folyosóján. De megtörtént...én viszont szeretném ezt helyrehozni. Tudom, hogy az elmúlt időszakban nem viselkedtem valami jól, de szeretnék ezen változtatni, mert...-
Gyerünk Chan Hee!! Mondd már ki!!- Mert szeretlek téged, Kim Min Ji!
Azt hittétek, hogy vége van ennek a résznek, igaz? De nem!!! Még csak most jön a java! ;)
Min Ji pov.:
-..Mert szeretlek téged, Kim Min Ji!- lélegezni is elfelejtettem, annyira meglepett, amit Chan Hee mondott. A szemeim pillanatok alatt megteltek könnyekkel és a szám is sírásra állt. Gyorsan közelebb léptem Chan Hee-hoz, a derekánál fogva átöleltem és arcomat a nyakába fúrtam.- Hogyha ez egy álom, akkor soha többet nem akarok felébredni.
-Hidd el, hogy nem álom.- mondta Chan Hee, majd eltolt magától annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. Villantott egy rossz-fiús féloldalas mosolyt, majd megcsókolt. Soha életemben nem voltam annyira boldog, mint akkor.- Hisz megígértem, nem igaz? Mindig is a barátod leszek, még akkor is, hogyha utálsz. Csakhogy most másképp akarok a barátod lenni....Min Ji, lennél a barátnőm.
-Igen.- feleltem fülig érő szájjal, majd ismét hozzábújtam, ő pedig nevetve ölelt át. Egy darabig így maradtunk, majd mikor már kezdett sötétedni és lehűlni az idő, Chan Hee összekulcsolta a kezeinket és elkísért hazáig, majd miután egy búcsúcsókkal elváltunk, vigyorogva és szökdécselve mentem be a házba.
Attól a naptól kezdve Chan Hee-nak megint szokásává vált mindennap eljönni hozzám, ugyanúgy, mint ahogy kicsiként is.
Ki hitte volna, hogy egy gyerekszerelemnek ilyen jó vége lesz?
~VÉGE~
